Tyutyu (Sungjae, Ilhoon, Changsub [BtoB])

Megjegyzés: A novella a Hungarian Kpop Fanfics csoport Music Challenge kihívásának második fordulójára készült. A megadott dal Queen – Bohemian Rhapsody száma.
A címben szereplő szócskának felnőttként semmi értelme, gyereknyelven azonban elég beszédes. Többet nem szeretnék mondani róla, az írásból minden kiderül.
Kérlek, osszátok meg velem a véleményeiteket! Kellemes időtöltést!







    

     A nagy nyári forróságban egyetlen egyszerű menekvést jelentő házi huzat gyengéd mozgása lágy keringőre hívta az ablak előtt bágyadtan lógó fehér csipkefüggönyt. A hőfok elviselhetetlen magassága már-már olyan állapotba taszított embert és állatot, mintha keserű hallucinogént szopogatnának.

     A szobában pihenő két fiú pilláira mázsás súlyként telepedett a fülledt és párás levegő, mégis, mikor egy-egy kellemes fuvallat szaladt végig a szobán, mind ahányszor pillanatnyi örömükben jólesően felsóhajtottak.

     Sungjae volt az első, aki a nap kezdéseként kora délután képes volt magát rávenni némi produktivitásra. Az asztalához ülve igyekezett a tankönyvei nyújtott csekély tudás egy részét magába szívni. Nyakában csüngő hideg vizes törölközőjéről lomhán gördültek le hátán, vállain és mellkasán a kövér cseppek, ám mielőtt célba érhettek volna a kánikula kíméletlenül vetett véget röpke életüknek.

     Changsub az ágyában próbált meg egy karácsonyra kapott könyvet kivégezni, azonban tíz oldalanként el-elnyomta az álmosság. Pihenő pillái alatt kedves álomképek játszódtak le arról, hogy mennyire jól viselné a simogató tengerparti időjárást a fojtogató városi panelrengeteg helyett.

     A fiatalabb egy szusszanásnyi szünetet tartva hunyta be szemeit, hogy hasonlóan társához egy kis délibábos képpel tudjon további motivációt adni magának.

     Ám mikor szemeit felnyitotta, homályos látásától zavartan nem tudta beazonosítani, hogy mit lát maga előtt. Az embert próbáló idő miatt tompult érzékei jóval lassabban reagáltak, mint általában. Ijedtségét heves gesztusok követték. Szemei nagyra tágulva figyelték az őt megközelíteni próbáló jelenséget. Kezével sebesen hadonászott maga előtt, miközben testével egyre hátrébb húzódott. Mint egy rémisztő álom. Bár először jó ötletnek tűnt a rögtönzött védekezési mechanika, amikor azonban a testsúlya a szék hátsó két lábára helyeződött és az elérte a holtpontját és megindult a padló felé, már késő volt.

-  Istenem, Sungjae! – Changsub pillái fénysebességgel pattantak ki és már el is felejtette ezúttal milyen édes tünemény táncolt előttük. – Jól vagy? – aggódva kelt ki ágyából és Sungjae segítségére sietett.

-  Nincs semmi bajom – morcosan morgott csak válaszul és haragosan eltolta magától a segítő kezeket.

     Lassan engedte tüdejébe áramolni a sűrű levegőt, majd ugyan ilyen komótosan engedte ki. Nem tudta felfogni ép ésszel, hogy mindez vele történik. Egyik kezével megütött koponyáját tapogatta, másik szabad végtagjával az asztal szélébe kapaszkodva húzta fel magát álló helyzetbe. De bár ne tette volna!

-  Ez mi a frász? – csöndes és rövid zümmögés ütötte meg fülét, még mindig az asztalon pihenő tenyere alatt gyengéd bizsergés érződött. Amint elkapta kezét a falapról, azonnal fény derült különös látogatójuk kilétéről. – Anyu! Ne már! Fúj! – Sungjae megsemmisülve bámulta maga előtt a bepiszkolt kezét. Lassan emelte orra elé a tenyerét, de amit megcsapta az elviselhetetlenül szúrós szagú bűz, el is kapta maga elől és folytatta a nyafogást. – Ezt nem hiszem el, anyám! Ez undorító! Komolyan mondom, néha úgy érzem, bár meg se születtem volna! Ilyen is csak velem történik meg… – Pufogását társa tágra nyílt szemekkel nézte, nem mert közbeszólni sem. – Fogd meg, hyung! – Changsub kezébe nyomta a már szinte teljesen száraz törölközőjét és az üveg vizét. – Velem senki sem baszik ki! Még egy rohadt büdös bogár sem!

-  Sungjae, vá… – Hiába szólt a fiatalabb után, az már rég a lakás másik helyiségében kutatott fegyverek után.

     Sungjae öt perc masszív csörömpölés után teljes felszerelésben sétált be a szobájukba. A küszöbön állva elszánt tekintettel vette rá magát a mindent eldöntő, végső csatára. Büszkén, igazi férfiként sétált beljebb a szobába. Az sem érdekelte, hogy ez lesz az utolsó megmérettetése, és holnap már nem kel fel a nap ragyogására. Eltökélten lépett előre. Ő ma győzni fog!

    Nem úgy Changsub. Amint a fiúra emelte tekintetét, éles nevetés szakadt fel tüdejéből és egy kegyetlenül erős nevetőgörcsbe keveredett. Bensejét erőszakosan csiklandozó érzés nem engedte és bár minden izma belefeszült, mégsem tudott leállni. Feje teljesen elvörösödött, ahogy a hahota okán elfogyott levegőért próbált kapkodni. Összeszűkült szemeiből lassan buggyantak ki a könnycseppek. Már az ágyáról leesve, a padlón vergődött.

-  Nevess csak, hyung! Én feláldozom magam, hogy Te boldogan élhess. Nem, nem kell megköszönni – intette légycsapóval teli kezével csendre a szóra nyíló ajkakat.

-  Te mégis miről beszélsz? – nevetéstől nedves szemeit törölgetve, fáradtan pihegve kérdezett rá az előbbi csacskaságra. – Már rég elpusztult szegény jószág, mikor beletenyereltél. Feleslegesen bohóckodsz.

-  Ne becsüld le az ellenfelet! A háború első szabálya. Szívósak ezek a dögök. – Bal kezével feljebb tolta az arcába lógó felmosó vödröt.

     Sungjae megindult az asztal felé, ahol még mindig ott feküdt hátára fordulva, szerencsétlenül az apró bogár. Talpig felfegyverkezve, határozottan, szinte robot módjára, szívében érzések nélkül nyúlt utána.

     Mielőtt még elérhette volna, villámcsapásszerűen a bogár feltámadt hamvaiból és hangosan zümmögve röpködte be a szoba egész terét. Valószínűleg megsérülhetett már, mert a koordinációja nem volt az igazi, így faltól falig, bútortól bútorig csapódva, megzavarodva repkedett.

     Az ifjú titán egyik kezében egy légycsapóval, másik kezében egy összecsavart reklámújsággal hajtotta elvetemülten ellenségét. A biztonság kedvéért azért felvette Minhyuk mosogatáshoz használt gumikesztyűit, illetve felkarjait néhány konyharuhával is körbecsavarta védőpajzs gyanánt. Parádés megjelenését csak a fején billegő felmosó vödör tetézte igazán.

     A lármás párbaj a többi lakásban élő figyelmét is felkeltette. Legfőképpen az egyik legtudatosabb tagjuk vette észre a nem mindennapi jelenséget.

-  Yook Sungjae, mégis mi a jó Istent képzelsz?! Azonnal engedd el azt a bogarat! – felháborodva rontott be a szobába Ilhoon.

-  Hogyne, hogy aztán este visszasettenkedjen a koliba és mindnyájunkat lemészároljon! Nem, ezt nem engedhetem! – Válla felől csak egy másodpercre sandított hátra barátjára és már folytatta is az állat üldözését.

-  Annyira bolond vagy. Csak dobd ki az ablakon! Nem fog visszajönni. – Ilhoon nem adta fel, szerette volna jobb belátásra bírni a fiatalabbat. Meg akarta vele értetni, hogy hiábavaló minden félelme és gyűlölete az állattal szemben.

-  Most ezt mondod, de később hálás leszel, amiért megmentettem az életedet. – Diadalittasan mosolyogva fordult végre szembe idősebb társaival és kezében tartva a bogarat, kicsit úgy érezte, hogy most Ő élet és halál ura, egy pillanatig minden tőle függ.

-  Sungjae! Állj már le a hülyeségeddel! Ő is csak egy érző lény. Szegény kis bogarat senki sem szereti, csak azért, mert picit furcsább a szaga, mint másoknak. Ez nem fair. Ő is fontos tagja a bioszféránknak. Engedd el most azonnal! – parancsolt rá, nagyon kevés türelemmel Ilhoon.

-  Nem engedem.

-  Te teljesen meghibbantál – csóválta meg lemondóan a fejét. – Hyung, mi történt ezzel a fiúval? Agyára ment a meleg? – tanácstalanul fordult Changsub felé, aki csak nagy szemekkel, csendben kémlelte a történéseket.

-  Rám ne nézz, én sem tudom – vállát megvonva felelt a hozzá intézett kérdésre. – Pedig egy szobában élünk – utalt arra, hogy ha Sungjaenak a melegtől lenne baja, akkor nagy valószínűséggel Őt is elérte volna a hasonló kórság. De nem így történt.

-  Sungjae, utoljára kérlek. Nem szeretnélek megverni.

-  Megverni? Engem? Ugyan Ilhoon, ne nevettess.

-  Add ide! – Határozottan nyújtotta ki a kezét a bogárért.

-  Nem! – pimaszul elmosolyodva rázta meg a fejét és az ablak felé hátrált.

-  Sungjae! – Ilhoon egyik kezével erősen megragadta a fiatalabb csuklóját és másik, szabad kezével a jószág után próbált nyúlni.

-  Eressz már el!

     Az ifjak dulakodása közben az apró törékeny kis állat kétségbeesetten kapálózva próbált megmenekülni. Ám nem sikerült neki. Az egyre erősebben szorító kezek fogsága lassan felengedett. De már túl késő volt. Hangos koppanással aláhullva végezte a bükk parkettán. Hátán fekve, lábait még meg-megrángatta a bennük maradt utolsó ideg. Holtában is menekülni szeretett volna az emberi galádság elől. Hírüladva mindenkinek, aki él, hogy fusson, szaladjon, mert jön az ember és csak tönkretesz.

     Ilhoon szomorúan rogyott mellé és fátyolos tekintettel bámulta az aprócska tetemet. Szívében egyre csak megnőtt a sajgó üresség, a keserű fájdalom és a kétségbeesés.

-  Már nem számít semmi. Ennek a tetves világnak már nem számít semmi.

Give you what you like (Zico, Kyung, Seolhyun [Block B, AOA])

Megjegyzés: A novella a Hungarian Kpop Fanfics csoport Music Challenge kihívásának első fordulójára készült. A megadott dal Avril Lavigne - Give you what you like száma. Ajánlom olvasás előtt és alatt is hallgatni, remek zene. A novella Park Kyung szemszögéből íródott. Több, mint egy év kihagyás után ültem ismét billentyűzet elé. Kérlek osszátok meg velem véleményeteket. Kellemes időtöltést!

      Seolhyun. Mérhetetlen gyűlölettel és undorral ejtette ki a nevet. Meg is ijedtem. Tudtam, hogy ez most más, mint a többi. Éreztem alkoholtól elcsukló hangjában a magányt és a kétségbeesettséget. Még sosem volt rám ekkora szüksége. Mégis, a vörösbor szédítő mámorának fátylán keresztül nem lehet igazat mondani. De Ő bizonygatta, erősködött.

     „A barátom vagy, kihez forduljak, ha nem hozzád. Ha megadod nekem, amire vágyok, akkor én is segítek rajtad. Tiszta sor. Akkor nézzük üzleti szempontból. Te is jól jársz, én sem veszítek, ez mindenkinek csak jó lesz.”

     Ah, Jiho! Ez bár ilyen egyszerű lenne!

Nekem csak az kell, hogy egy kicsit összetörjek.

      Amint bontottuk a vonalat, félredobva mindent; büszkeséget, tartást és fogadalmat, elindultam hozzá. Nem törődtem semmivel, csak mentem. A hideg őszi éjszakában sebesen lépkedtem a nedves járda felületén. Térdem a gondolatra –, hogy ismét közel enged magához, együtt lehetünk és én segíthetek neki a nehéz időkben, úgy, mint régen – megremegett. Izgatottan szedtem a lábam, az arcomhoz csapódó, hideg esőcseppek sem tántorítottak el célomtól. Minden egyes mozdulattal egyre közelebb éreztem magamhoz. Végre megint számítottam egy kicsit. Szívem a torkomban dobogott, a gyomromban pillangók milliárdjai bontogatták szárnyaikat.

Itt van a jelenet a fejemben. Nem tudom, hogy végződik majd.

     A hűvös és sötét lakásba beérve sűrű cigaretta füst csapott meg. Sötétkék Marlboro. Bárhol megismerem ezt az illatot, amely keveredik a komoly Tom Ford parfümmel. Fanyar és édes aromák ötvöződtek a kis garzon levegőjében keserűséget és könnyelműséget megtestesítve. Már az előszobában eldőlt vagy még félig telin álldogáló boros üvegek fogadtak, azonban ahogy egyre beljebb jutottam a lakásban, úgy tárulkozott fel előttem a teljes káosz.

     Jiho az agyán elterülve húzta meg a kezében lévő éppen aktuális alkoholos italát. Amint érzékelte jelenlétemet a helységben, felpattant és imbolygását figyelmen kívül hagyva közelített felém. Langyos, bűzös lehelete élesen csapott arcon, mégsem tudtam semmi mással törődni, csak a közelségéből áradó forrósággal.

     A villanykapcsoló után nyúlt, talán a világosságtól remélve a tisztánlátás örömét. Gyorsan keze után kaptam és enyhén csóválva a fejem, kértem. Könyörögtem.

Szóval, ne kapcsold fel a fényeket.

     Nem akartam, hogy így lásson engem és én sem szerettem volna ilyen állapotban a szemeibe nézni. Csak elárulták volna. Az igazi érzései csillogtak volna vissza rám gesztenyeszín íriszeiből. Erre még nem álltam készen.

     A mérgező italtól keserű ajkaira martam, és hagytam, hogy az események magukkal ragadjanak minket. Erős és széles vállaiba kapaszkodva tartottam magamhoz szorosan közel. Szerettem volna én is kapni tőle valamit.

Kérlek, fond körém részeg karjaidat.

     Most már itt vagyunk.

Megadom, amit szeretnél.

     Kérlek, kérlek, hazudj nekem szépeket! Legalább ezen az egy éjszakán. Hadd érezhessem most az egyszer, hogy igazán fontos vagyok neked.

     Kemény és hideg ágyára dőlve bonyolódtunk egyre jobban egymásba. Olyan hevesen kapkodtunk a másik után, mintha már többé nem lenne számunkra holnap.

Ez a szerelem? Talán egy nap.

      Tudtam. Tudtam, hogy mire mondok igent. De akkor, ott, vele jól esett becsapni magamat. Nem olyan nehéz elhitetni magunkkal, hogy ezt szerelemből tesszük, hiszen ment ez már máskor is.

     Azzal is tisztában voltam, hogy Jiho is megadja nekem, amit szeretnék. Érezte, hogy ha nem viselkedik partnerként ebben a mocskos fertőben, otthagyom. Ezt nem kockáztathatta meg ilyen állapotban.

     Buja, vad éjszakánk után gyötört a szégyen és bűntudat. Nem tudtam aludni. Az ablakhoz sétálva a párkányra támaszkodtam és a Hold szomorú fényét kémleltem. Próbáltam benne megtalálni a helyes választ a magányra. Hallottam, ahogy Jiho is felkelt az ágyról és újabb cigarettára gyújtott. Óvatos léptekkel sétált mögém, ám mielőtt még átkarolhatott volna, szembe fordultam vele és kivettem szájából a nikotin rudat.

Adok egy utolsó esélyt, hogy karjaidban tarthass, ha adsz egy utolsó cigarettát.

     Keserűen elmosolyodva vettem saját ajkaim közé és nagyot szívva tartottam tüdőmben a szúró füstöt. Jiho ajkaihoz hajolva engedtem át a mételyező elegyet.

     Visszamászva az ágyba egymást ölelve feküdtünk le. Nem aludtam jól.

Most már korán reggel van. Most, hogy megadtam, amit akartál, nem akarok mást, csak felejteni.

     Az ágy szélén ülve néztem Jiho alvó alakját. A szívem lassan hasadt darabjaira, gyomromat ezúttal az undor forgatta. Mind a ketten megkaptuk, amit akartunk.

     Lassan felöltöztem tegnapi ruháimba; mocskosan, elhasználtan. Szorító mellkassal, lomha mozdulatokkal vettem le a pótkulcsot a falról és magam után bezártam a lakást. Hát ez ennyi volt.

Négy bal láb (Changsub, Sungjae [BtoB])

- Balfasz - töltötte meg hirtelen a szoba nyugalmas csendjét a vidám férfihang, amely nem csak a gúnytól és öniróniától, hanem a sorsban való hitetlenségtől is élesen csengett.
- Bagoly mondja - felelte kuncogva Sungjae.

   A délutáni napsugarak lágyan szűrődtek be a leeresztett redőny résein, így kellemes félhomályt biztosítva a helyiségnek. A két férfi egymás mellett, háton feküdt a hatalmas franciaágyon, szigorúan a két végébe húzódva, külön.
   Szerencsétlenségük óta szobafogságra lettek ítélve és akaratuk ellenére is életükből már több, mint húszonnégy órát szünet nélkül, teljesen együtt kellett eltölteniük. Sokan nem is gondolnák, hogy ez mennyire nehéz feladat számukra.

- Na, akkor megnézzük? - vetette fel unaloműzőnek a kérdést Sungjae.
- Megnézni mit?
- Amit adtam neked.
- Megvagy húzatva? Veled biztos hogy nem.
- Miért, hyung? Csak külön a Te kedvedért gyűjtöttem, pont olyanokat, amiket szeretsz.
- Fürödni nem vagy hajlandó eljönni egyikünkkel sem, még sosem láttunk meztelenül most pedig azt akarod, hogy együtt csináljuk? Gyanús vagy Te nekem, Yook Sungjae! - horkant fel Changsub.

   Szó szót követett, talán saját magukon kívül senki más sem képes az iramot tartani velük.

- Együtt csinálni mit? - lépett be a szobába egy tálcával a kezében Eunkwang.
- Semmit - felelték egyszerre felsóhajtva.
- Apucitól vagy anyucitól ennétek szívesen? - gügyögte el kérdését a legidősebb, mintha óvodásokhoz beszélne.
- Hyung, mi a bajod? Beütötted a fejed? - pislogott rá értetlenül a legfiatalabb.
- Oh, úgy látom a mi Sungjaenk appaval enne szívesebben - ült le az ágya szélére.
   A csöppségnek hitt fiú hiába magyarázta, hogy a háta fáj és nem a keze sem a szája, valamint egyedül is képes enni, mivel teljesen süket fülekre talált könyörgésbe fulladó érvelése.

- Hyung, mi ütött belé? - érdeklődött halkan Changsub.
- Túltengnek benne a hormonok. Vagy nem tudom. Igazából csak bűntudata van, hogy nem figyelt rátok eléggé.
- Oh...
- Jó étvágyat - tette le gyengéden elmosolyodva társa elé az ebédet Minhyuk és elhagyta a szobát.